Már vagy tíz éve vágytam arra, hogy a veronai arénában egy igazi zeffirellis operát megnézzek. Először nem volt miből, aztán nem volt mivel, utána nem volt kivel.... szóval, sehogyan sem akart összejönni a dolog.
Minden évben nézegettem a műsort, de ennél tovább nem jutottam. A YouTube segítségével már bejártam a várost, bejártam az arénát, ismertem a rendezéseket... Szóval, már kizárólag az hiányzott, hogy útrakeljek.
És egyszer csak - nem is emlékszem pontosan milyen beszélgetés közben - Anikó azt mondta, hogy szívesen eljönne velem. Kaptam az alkalmon. Gyorsan, gyorsan megvettem a színházjegyeket, lefoglaltam a szállást.
Akkor még nem elektromos jegy volt, hanem TNT futárszolgálat hozta. Egy teljes hónapot lázban égtem, amíg el nem indultunk.
Végre eljött a nagy nap. Hajnalban útrakeltünk. Ketten csajok bele a nagyvilágba!
Átvágtunk Horvátországon, már majdnem Szlovéniát is elhagytuk, amikor...
- Te is hallottad ezt a furcsa zajt? - kérdezte Anikó.
- Igen, biztosan a mellettünk lévő kamion volt.
- Valami szíjat vagy gumit láttam repülni, azt nem mi hagytuk el? - kérdezte néhány perc múlva.
Éppen válaszolni akartam, hogy ne képzelődjön már, amikor megláttam, hogy a műszerfalon is világítani kezdett a hibajelzés. Félreálltam egy parkolóba. Az autó olyan hangot adott ki, hogy teljesen megrémültünk. Mintha ezer fémkalapácsot kongattak volna benne. Néhány telefont lebonyolítottunk, hívva hozzáértő rokonokat, ismerősöket. Úgy döntöttem, hogy kb. még 10-15 km-t bír ki az autó, anélkül, hogy megfőzzem a motorját. Az olasz határ 2 km-re van. Addig mindenképpen el kell mennem, ott már nincsenek nyelvi problémáim, tudok segítséget kérni.
Így is tettünk.
A határon azonnal segítséget kértünk. Két rendőr előttünk autózva vezetett el bennünket egy szervizbe. Kiderült, hogy csak kamionokat javít, de készségesen elmagyarázta a legközelebbi autójavító helyét. Mire odaértünk, meg is volt annyi kilométer, hogy egy tapodtat sem mehetünk tovább.
Na persze: szieszta volt, ezért két órát kellett várakoznunk, amíg kinyitottak.
Megállapították a hibát. Ez már megnyugtató volt. Nem annyira a folytatás:
- Mi Volkswagen szerviz vagyunk, nem rendelkezünk alkatrésszel az Önök autójához.
- Kérem, kérdezze meg telefonon, hogy a boltban kapható-e a Subaruhoz alkatrész, és mennyibe kerülne az autóm javíttatása?
- Ma nincs nyitva az alkatrészbolt. Csak holnap délelőtt tudom megkérdezni.
- Holnap? Nekünk akkor már Veronában kell lenni. Holnap estére sziházjegyünk van. Nem beszélve a már lefoglalt szállásról, ami ma estétől él.
Mivel a férfi egyáltalán nem volt segítőkész, magunknak kellett eldönteni, hogy mit csináljunk. Nagyon nem szerettem volna kihagyni az előadást. Nem beszélve arról, hogy már mindent meg is vásároltunk. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk vonattal.- Mi elmegyünk vonattal, és kérem, hogy holnap hívjon fel, hogy van-e alkatrész, megjavítható-e az autó, vagy majd a hazaszállítását kell intéznem.
- Rendben - mondta, de nem igazán törődött velünk.
- Messze van az állomás?
- Innen 7 perc, majd ott a buszmegálló, amivel elmehetnek az állomásra.
Elindultunk gyalog. Anikónál egy gurulós bőrönd, nálam egy "cipelős". Mivel nem élet az élet internet nélkül, természetesen a laptop is nálam volt, amit nem hagyhattam a kocsiban, úgyhogy azt a hátamon cipeltem. 40 fok, tűző nap. A férfi azt nem mondta, hogy a 7 perc nem gyalog értendő.... lehet, hogy kocsival, 120-as sebességnél mérte a perceket.
Szóval, a nyelvünk kilógott - főleg az enyém -, amikorra odaértünk a buszmegállóhoz.
A dohánybolt, ahol a buszjegyeket is árulják, természetesen zárva volt. A buszvezetőtől nem tudtam jegyet vásárolni.
- Akkor most mit csináljunk? - kérdeztem tanácstalanul a sofőrt, aki csak széttárta a kezét, és intett, hogy szálljunk fel.
Ekkor következett az "ima". Sosem blicceltem még. Biztosan elsüllyedek szégyenemben, ha most jön az ellenőr, és nincs jegyem. Na, és nem beszélve arról, hogy mennyibe fog ez nekem kerülni?!
Ekkor jött a következő csapás! Ráeszméltem, hogy a színházjegyek az autó kesztyűtartójában maradtak. Azt sem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Azért leblicceltünk az állomásig. Utána fogtunk egy taxit, és visszamentünk a jegyekért. Így éppencsak elértük a vonatot, de sikerült!
Végre kellemes, légkondis vonatban megpihenve folytattuk az utat. Két útitársunk is akadt. Egyikük zenetanárnő volt, a másik pedig az egyik díszlettervezője a holnap esti előadásnak.
Végre közeledtünk a leszálláshoz. Amint a poggyásztartóból megpróbáltam kivenni a bőröndömet, egy szíj akadt a kezembe, ami a bőröndnek egy húzója volt. Ez döbbentett arra, hogy ha húzója van, akkor kerekének is kell lennie. Kissé eldugva és a szokásostól eltérő oldalon, de valóban volt két kerék az én bőröndömön is. Ekkor olyan kacagás kapott el mindkettőnket, hogy nem tudtuk abbahagyni. Már mindenki bennünket nézett a vonaton, de mi hangosan hahotáztunk. Mindketten belegondoltunk, hogy a 40 fokban, több kilométeren keresztül cipeltem ezt a hatalmas bőröndöt, amikor akár húzhattam volna.
Miután úgy olvastam, hogy a szállodánk közel van az állomáshoz, nem fogtunk taxit, megkérdezve a megfelelő irányt, gyalog indultunk el. Tudtam, hogy a képről felismerem majd az épületet.
 |
| Hotel Porta Palio |
Másnap - miután elfogyasztottuk a bőséges reggelit - bejártuk a várost. Verona gyönyörű volt.
 |
| az Aréna |
 |
| Piazza Bra |
 |
| Kilátás a hídról |
 |
| Júlia házában |
A téren vásároltunk magunknak egy-egy párnát is, hogy este a kemény kövön tudjunk min ülni. Kényelem és egyben emlék is, mert az arénát ábrázolta. Tipikusan (a jelzőt mindenki gondolja hozzá) turistáknak készült vékony szivacs kissé felfújva.
A nagy séta után visszamentünk a szállodába, majd megvacsoráztunk.
Ezután a szálloda szervezésében jött értünk a kisbusz és beszállított bennünket az Arénához.
A látvány csodálatos volt. A délután vásárolt párnánkra kényelmesen leültünk, mire az mindkettőnk alatt így szólt: szszszszszszszsz........ Szóval, mégiscsak a kövön kell végigülnünk az egészet.
Ezután felcsendült a nyitány, a jól ismert dallamok... szinte el sem hittem, hogy ott vagyok!
Egyből elfelejtettem autót, bőröndöt, hőséget és egyéb bosszúságot, ami eddig ért. Egyszerűen csodálatos volt az érzés.
Másnap visszavonatoztunk Triesztbe, ahol addigra megjavították az autómat. Már nem blicceltünk a buszon, azonnal taxival mentünk.
A viszontagságok ellenére, ez az első veronai élményem mégis azt erősítette meg bennem, hogy ezt minden évben látnom kell, és minél több baráttal, rokonnal, ismerőssel megismertetni, hiszen elmondani nem lehet az érzést.
Viszlát! Jövőre ugyanitt!!!!!
